Budaörsöt ma alvóvárosnak nevezzük, a semmiből nőnek ki társasházak, lakóparkok.Reggelente hosszan kígyózik az autók sora és csak napközben lesz kicsit kisvárosibb a hangulat, szellős nyugalommal. Bevásárlóközpontok, svédhúsgombóc, delikátesz hentesbolta megszokott, teljesen mezei húsbolt és zöldséges helyett. Van, aki azt mondja, ez a fejlődésés kénytelen vagyunk ezt elfogadni, csak néha hiányzik az a Budaörs, amiben mindenkiismerősen köszönt, generációk voltak hivatkozások, örökölhető volt a köszönés, mert mindenki mindent és mindenkit ismert. A közösségi terek a boltok, presszók, borozók voltak. És megint csak felsóhajtunk, ma már ez egy alvó város. Holott lehet, mi altatjuk. Csiribiri- zabszalma…
Elnézést a hosszas bevezetőért, de szerettem volna, ha megérti az olvasó, miért is figyeltem fel egy cikkre, amiben egy reggeliző helyet méltattak a Kőhegy lábánál. Budaörs legrégebbi présháza, olvastam és kicsit gúnyosan húztam el a szám, na persze, apámék meséltek még a régi budaörsi őszről, amikor szekerekkel mentek fel szüretelni a férfiak, gyerekkoromból emlékszem még a Mátra utca sarkán álló pincére, ahol házibort árult a tulaj. A Kálvária-domb ölelésében a Szikla, Tóni bácsiék borozója. Elmerengve a múltban, mégis bakancslistára
tettem a Csirit. Kerestem az alkalmat, hogy mikor érzem úgy, reggelizni pont oda akartok menni. Ez az alkalom el is jött, amikor búskomoran ültem a szobában, vágyakozva néztem a villányi szüret posztjait. Megbökte a vállam egy hirdetés, a Csiriben Bock-borkostoló lesz. Nocsak, ez valami jel a honvágyamra, elixír, és nem is gondolkoztam, gyorsan meg is vettema jegyet, tudva, az apró présházban korlátozott a férőhely. Dehogy hagyjuk ki, Csiri már abakancslistán, csak későn kelők vagyunk, Bock meg a szerelem.
A Csiri, a Kálvária-domb múltjától alig 10 perc sétára van. Persze ha az ember a rövidebb úton megy és nem kerül, mert gyerekként egykor belerögzült, este a kutyusok önsétáltatásra vannak kiengedve, jobb nem közlekedni a sötét utcákon a sötétben. (ennek semmi valóságalapja nincs már.) Tehát kerülve mentünk a Csiribe, biztos, ami biztos. Fehér tejfelben úszó sötétben tárul szemünk elé a sarkon álló kis présház, ablakai vendégváró fénnyelhívogattak és egy Bock autó állt előtte.
Nem tévedtem, a présház valóban aprócska, belépve megcsap a jól ismert mészkő pinceillat. Apró asztalok, szőlőpréskeretbe épített pult, lábunk alatt üvegpadló alá rejtett utalás, ez egy pincerendszer lehetett anno. Az asztalokon kicsi táblák, rajta a foglaló nevével és minden asztal foglalt. Szivárognak az est vendégei és ismerősként köszöntjük Érsek Tamást, a Bock-pincészet márkakövetét, aki ingázva a főváros és Villány között a Bock-családnak dolgozik régóta. Valér, Bock József fia, sajnos nem tud jönni, mondja, mert a villányi borászok pont erre az estére írtak ki találkozót, valami fertőzés veszélyezteti a térséget. Kicsit sajnáljuk, mert sokat járunk Villányba a Bock-családborászatába családias a villányi vendéglátás, nagyon közvetlenek a tulajdonosok és a
személyzet. Minden borhoz van egy családi történet és aktualitás, részeseivé válhatunk a borász család hétköznapjainak. Mindig úgy megyünk és úgy fogadják a vendégeket, hogy hazatér az ember. Tamás elnézést kér és tolmácsolja Valér sajnálatát és semmi meglepő nincs abban, hogy a borászat kárpótlásul fájdalomdíjként felajánlja, mindenki szabadon vihet egy palackkal abból a borból, ami legjobban ízlik neki. Összepillantunk Lacival, igen, nekünkebben semmi meglepő nincs.
Közben megérkeznek az asztalra a borkostolót kísérő apró falatkák. Nagyon finom kézművessajtok, csodás füstölt libamell szeletek és libatepertőkrém, ha már Márton-nap után vagyunk és a borsoron van újbor is. Vörösborban párolt körte bacon dzsemmel. Roppanó héjú kenyér, gondosan kikészített ásványvizek és poharak. Minden harmóniában van, a kedves fiatal felszolgálólányok, a tulajdonos izgatott jelenléte. Jólesően öleli körül az embert az esemény,minden összeillik és minden természetes.
Aki kevésbé ismeri a Bock-pincészet sortimentjét, talán csodálkozik, a kostoló egy pezsgővel indul. Természetesen száraz és természetesen az unoka nevével fémjelezve. Könnyedebb párja a Fanni habzófehérbor, a másik unokával. Javaslom, ha valaki Villányba megy, nehagyja ki a lehetőséget, hogy a dűlőkbe kanyargó bortúrán behűtött pohárból az Ördög-árokra lenézve kortyolgassa, nem lehet leírni az érzést. De az apró présházban sem éreztükmeglepő vendégként, nyitányként előkészítette az előttünk álló ízhangversenyt. Bock Blanc követte a buborékos könnyed flörtöt. Sauvignon Blanc hízelgően simogatja az ízlelésünk és a Chardonnay ölelése ad testet a bornak. A mészszagú présházban kellemes a bor lecsengése, élvezettel ettem hozzá a remek sajtokat. Sajnálatomra nem derült ki, melyik műhely termékei, bár meg is kérdezhettem volna, mert a tulajdonos jó vendéglátóhoz illőn végig jelen volt.
Máris jött a következő fellépő, egy friss rozé, 2025-ös évjárat. Rövid szellőzés után előtűnik gyümölcsössége, mégsem mondanám gyengének, rafináltan testes és bódítja a fogyasztót. Mi sem bizonyítja a hagyományt, mint a következő bor, a Portagéza oportó 2025. A portagéza és oportó kifejezések a portugieser szőlőfajtából (uniós előírás az elnevezés, a régi oportó elnevezés helyett) készült vörösbort jelölik. A sváb gazdák használják a„portagéza” elnevezést, különösen a Villányi borvidéken. Ez a fajta fiatalosan érett, gyümölcsös, friss és közepes testű vörösbor, ideális a mindennapi borozáshoz.
A Márton-napot fémjelző friss Portagézát a Grand True 2022 követe. Mondhatnánk emelve a tétet. A Bock-pincészet érdekessége a hagyomány és a nyitottság- kíváncsiság ötvözete. A hagyományos szőlők mellé, Valér kísérletező kedve új szőlőfajtákat, franciás hangulatot hozott a pincészetbe. Ahogy az impresszionista festők játszottak a színekkel, úgy játszik Valér a különböző szőlőfajtákkal. „Grand Crue”, azaz francia nagybor, játékos utalás a külhoni nászra.
Huszonnégy hónap tölgyfahordós érlelés, majd újabb egy év palackban. Mély rubin színű bogyós gyümölcs ízfolyam, kávé-csokoládés, vaníliás hordóaromával. Imádom. Záróakkordként megérkezett a Villányi Franc esszencia 2019. Elárulom, volt már, hogy Villányban egy ilyen kaliberű bornál sírtam. Ha van harmónia, hát valami ilyen lehet.
Azzal kezdtem az írásom, Budaörs alvó város. Most mégis jó érzés volt a sötétben hazafele sétálni, immár nem kerülő úton. Bár eldöntöttük, muszáj a közeljövőben lemenni Villányba a Bockhoz, akár csak egy éjszakára is, mégis ismerősen otthonos érzéssel sétáltunk otthonunk felé. Alapvetően nem nagyon szoktunk borkostolókra járni, bár a férjem szakács és szakmai kötelesség is lehetne akár. Annak idején Bockhoz is nehezen mentünk el és láss csodát, második otthonunknak érezzük a család borászatát. Ezt sikerült idevarázsolni a ködösbudaörsi környezetbe. Biztos vagyok, hogy a helyszínt biztosító Csiri annyira szövetazonos, hogy nem vendégség volt ez, hanem családi összejövetel. Kicsit olyan a kapcsolatom Budaörssel, mint egy hosszú házasság. Nosztalgiával emlékezem a régi szép időkre és lehet nem veszem észre a most apró örömeit. Mert ez az este egy öröm volt. A Csirivel, ami visszaidézte gyerekkorom emlékét a budaörsi sváb borozók otthonosságáról és a Bockkal.
Hagyomány és tradíció. A jelennel.
Kíváncsian várom milyen eseményekkel lep meg minket a Csiri. Bár mi későn kelők vagyunk és hétközben a nyitvatartás nincs szinkronban a napi beosztásunkkal, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk itt.
